Pipa lexikon

A vezető márkák elsősorban a minőségi piacra dolgoznak. Készülnek pipák személyes rendelésre is, esetleg kézzel faragott fejjel, mint ahogy Winston Churchill esetében történt. Minthogy egy ilyen pipára legalább egyheti munkát kell számítani, érthető, hogy igen drága. Esetleg fémjeles arany vagy ezüst használata is előfordul, amivel a szárat és a szopókarészt gyűrűzik meg, esetleg a fejet is így "abroncsozzák".
A londoni Dunhill készít gyémánttal díszített platina borítású pipát is. Mégis a briar legbecsesebb éke a faanyag erezetmintázata. A pipavilág koronás hercegének tekintik a vén fából készült és egyre ritkább darabokat, az "elsőrendűeket", amelyek kizárólag kézzel faragottak, cicomázatlanok.
A gazdaságosság szükséglete a pipagyárosokat rákényszerítette a futószalagra, ám ugyanakkor igyekeztek az előállításban szinte művészi szintet elérni. A családi hagyomány és a mesteri ügyesség sikeresen ötvöződött a modern gépi ipar adta előnyökkel. Minden mozzanatnál, mind a Saint-Claude régi műhelyeiben vagy akár a koppenhágai modern gyárakban a tapasztalatra támaszkodó emberi megítélésre szükség van. Mindenütt elkél a hozzáértő iparos mester szeme és keze.
A számtalan fázis egyik legfontosabbika a végső megmunkálás. A fej, a nyak farészét és az ebonitot lesimítják, hogy az illeszkedés tökéletes legyen, és eltüntetik a gépi beavatkozás legkisebb nyomait is. A jobb minőségú pipákat viaszolják, hogy az erezet jobban láthatóvá váljék, másokat megfestenek és lakkoznak. Számos modellnek fémszűrője van (amit az ínyencek lenéznek), ezt a szopóka és a nyak közé iktatják, hogy felfogja a nedvességet, és a ragacs ne kerüljön a szájba. A legutolsó fontos lépés, hogy regisztrálják a gyártó nevét vagy számát és a származási helyet, mielőtt a pipa piacra kerül.


Bruyer gyökér

A gyűjtőknek át kell kutatniuk a nehezen járható délfranciaországi vagy korzikai bozótos területeket, amig rálelnek egy kivágható, és ebből a szükséges darabot kimetszhetik. Korábban az első anyagot kétszáz éves vagy még öregebb bokrokból termelték ki, de manapság már aligha lehet ilyenekre lelni.
Eredetileg a bruyer faanyag Korzikából származott, majd idővel más földközi-tengeri dombvidékek is lelőhelyet nyújtottak. Algéria igen fontos termelő lett, és az ott dúló harmincéves háborúskodás elég volt arra, hogy a kimerült telepek újratermőre forduljanak. Ma a legtöbb anyagot Marokkóból, Spanyolországból és Görögországból kapjuk.
Az anyag nyers rönkök formájában érkezik a gyárba, és ezeket mindaddig nedvesen tartják, amíg a raktározás folyik. Ezután kisebb darabokra fűrészelik őket, a fa nedvét kifőzik,majd következik a szárítás. Néhány fajtát, mint pl. a korzikait, levegőn, természetes úton és igen lassan, másokat mesterségesen szárítják.
Csaknem az összes vezető pipakészítő cég gépesített gyártó sorokon dolgozik, de fontos kihangsúlyozni, mekkora szerepet játszik a szakértő szem mindegyik szakaszban, hiszen így ítélik meg a fa előnyös tulajdonságait, osztályozást végeznek, és adódik, hogy egyenesen használhatatlannak minősitik a végterméket. Már a művelet legelején egy szakértő eldönti, hogy mi legyen az előtte fekvő fadarab sorsa. Alkalmasnak találhatja a felettébb ritka kézi megfaragásra, vagy három nagyobb általános kategoriába sorolhatja: a pipa lehet majd kézzel megmunkált, egyenes, avagy hajlított. A kézi megmunkálású pipánál a fa erezete határozza meg a jövendőbeli alakot, és természetesen az végig kézi munkával készül. Az egyenes és a hajlított név magáért beszél: az egyenes olyan pipa, amelynél a fej, a nyak és a szopóka egyenes vonalú, mig a hajlítottnál a fejből kiinduló nyak ívet ír le.